Ülnek az orvosi rendelő várójában. Sokan. Szülők, nagyszülők és gyerekek. Az egyik szülő beszélget a gyerekével, a másik szó nélkül várja a sorát. Van, aki ölébe veszi a gyermekét, kezében könyvet tart, halkan olvasva a sorokat. Van szülő, aki méltatlankodik, föl-le járkál, maga mögött vonszolva csemetéjét minden ajtónyitásnál a résbe ugrik, hátha ők következnek. A gyerek is méltatlankodik, mert szívesebben ülne inkább. Van gyerek, aki kifulladásig rohangál le-föl a hosszú folyosószerű sávon a padok között, pedig küzd a köhögéssel, a lázzal. Láttam apát, aki sportcipője orrával nagy köröket rajzolt a váró linóleum padlójára. Mellette állt a fia, aki ugyanúgy, csak kisebb köröket. Láttam nagyapát, aki kirakós játékkal foglalta le nemcsak a saját unokáját, hanem a hozzájuk kíváncsiskodó többi gyereket is a várakozás ideje alatt. Láttam apákat, hátukon hordózókendőbe burkolt nagyobbacskákkal. A felnőttek beszélgettek, a gyerekek meg kurjongattak egymás felé. Az iskolások táskájuk mellett kucorogva lapozgatták a másnapi leckét. Valamivel el kell ütni az időt. Esznek, isznak, beszélgetnek, olvasnak, köröket rajzolnak, és kirakóznak. Mindenki lehetősége, elképzelése és tűrőképessége szerint. Orvosi rendelőben várni gyerekkel nem könnyű feladat. Rendszerint hosszú a sor, sok a beteg, az idő lassan múlik, és mindig lesznek olyanok, akik úgy tűnik, beelőznek. Ezzel pedig a várakozási idő egyre nő. A türelem fogy, a hangulat erősen hullámzó.

A rendelőajtó másik oldalán, a vizsgálóban újabb és újabb apák, anyák, nagyszülők és nyomukban gyerekek ülnek le ugyanarra a székre. Végeláthatatlannak tűnő sorban a lázas, náthás, köhögő, hasmenéses, hányós, fulladozó, kiütéses gyerekek. El kell döntenünk pár perc alatt, kinek kell a torkába belenézni, kit kell a röntgenbe irányítani, kit laborvizsgálatra utalni. Pár perc alatt döntést kell hozni arról is, hogy a fulladó gyereket még haza engedhetjük-e megfelelő gyógyszerekkel, vagy olyan az állapota, hogy biztonságosabb, ha kórházban marad. Legtöbbször ők azok, akik úgy tűnik, beelőznek, akiket előbb be kell szólítanunk a vizsgálatra, akik több időt töltenek pár percnél a rendelőben, akik miatt hosszabb a kint várakozók számára a sorban állás. A „csak” hátfájós és fejfájós gyerek vizsgálatára sem elég pár perc, mert kicsivel több kell, hogy kiderüljön a panaszok mögött meghúzódó szorongás, félelem, amit már hónapok óta cipel. És ha itt a médiából elhíresült influenza szezon, az oltások beadására is időt kell keríteni, az azt kötelezően megelőző rutinvizsgálatokkal együtt. Kint és bent is rajzolhatunk köröket, rohangálhatunk a padok között, és méltatlankodva követelhetjük ki a vélt vagy valós elsőbbséget.

A vizsgálatra való várakozás során a gyerekkel, unokával és a rendelőbe bejutva az ott dolgozókkal eltöltött közös idő az egymásra figyelés, és a cél, vagyis a gyógyulás érdekében történő együttműködés ideje. Viselkedésünkkel észrevétlenül adunk valamennyien mintát a gyerekeknek. Türelmünkkel vagy türelmetlenségünkkel, együttérzésünkkel vagy annak hiányával, odafigyelésünkkel vagy azzal, ahogy lerázzuk magunkról a gyerek iránt érzett felelősség terhét, és siettetjük az időt azzal, hogy legyünk már túl az összes vele való foglalatosságon mihamarabb. A minták élesek, és pontosan másolódnak. A csönd bizonytalanságot szül, a közös beszélgetések pedig az érzelmi szálakat erősítik a család tagjai között. A gyermekkel történő rendszeres, tudatos foglalkozás, legyen az néha csak akár rövid idejű is, de lényeges feltétele a személyiségfejlődésnek.

A gyermeknevelés mikéntje talán soha nem volt olyan vitatott téma, mint napjainkban. Hagyjuk csupán ösztöneikre bízva nőni, változni, alakulni a gyerekeket, vagy ösztöneinkre hagyatkozva legyünk a történések áramlatában, esetleg ragadjuk-e meg az alkalmakat, a gyorsan múló együttlét pillanatait és tudatosítjuk magunkban, hogy a szülő a legmeghatározóbb és legfontosabb személy a gyermeke életében, és az ő előrelátó felelősséggel felvállalt döntései, viselkedésmintái a gyerek egész életét befolyásolják.

Ülni egy betegekkel zsúfolt rendelőben. Meséskönyvet lapozgatni. Az ölünkben a gyerek azt mondja, legyen a Csillagszemű Juhász, ezt a mesét meséld, a Csillagszeműt, mert a csillagszemével jó előre látja, mit kell tennie. Amikor belekezdünk a mesébe pontosan tudjuk, hogy ez nem mese már. Ez a valóság. Látni, amit tenni kell.