El Bosco pinturas

  “El Bosco pinturas”

Emlékszel Zsó a házra, a téren, szemben a Dunával, a levélnek szánt boríték címzésén a száma 2.

Rég elfelejtettem – gondoltam, vagy nem gondoltam, amikor a kivéve célforgalom tábla mellett elsuhantam, sosem néztem balra, ott, azon a szakaszon, annál a kettesnél, mert azt hittem rég elfeledtem. Vagy elfeledni akartam, vagy hagytam elmenni az emléket, mint az utolsó lehetőséget a Széchenyi kávézóban, amikor ránéztél a sárga nájlon hátizsákomra és azt kérdezted, ez az orvosi táskád? Mondtam igen ez az, és akkor zöldre váltott a lámpa, te mentél balra, én meg balra hátra.
Szóval nem néztem eddig ezt a kettest, de most mentem, gyalog, nem számított így még  inkább a kivéve célforgalom tábla, bementem a régi-új kapun, néztem a metamorfondált teret, középen a megmaradt lépcsőkorlátot, jobbra kellene menni, ott egy másik ajtó, mögötte a lakás, a sötét és dohos szobák, és az is, ahova becsuktad az éppen megszületett gyereket, tanuljon rendet aszontad, így, tanuljon rendet, egyedül, de csak ordított a kölök, nem tanulódott az a rend, csak mélyült valami közted és köztem, a határ lett szélesebb és a fal magasabb a visító gyerekhangtól, és nem tudtam nyelni a teát a szomszéd szobában, annyira fájt a torkom, aztán elült a hang, akkor meg már beszélni sem tudtam, és levegőt visszatartva reméltem, hogy lélegzik ott a falszomszédban a talán nemtanulós, remélhetőleg betörhetetlen gyerek.

A gyerek mostanra megnőtt, már nincs ez a lakás, csak az emléke egy újrarendezett házban, csak én tudom, mint a titkot őrzöm a fal mögötti dohszagot.
Elárulom, most kultúrát szívni magamba mentem ebbe a titokházba, ami új nevet kapott, és a lehetőséget, hogy szép arccal nézze a Dunát. Titokházba titkot nézni, mert hogy rajzolhatott El Bosco zsiráfot, ha nem látott sosem zsiráfot, sem űrállomást, sem motorcsónakot, sem Éva menyegzőjét Jézussal, sem a kés előtt rettegő füleket, érzéketlen nyúlarcot és nyúlszemeket. Agyvizsgáló szerkezetben láthatók-e az álmok és a képzelt részletek? Vagy a festők váteszek, és előre lefestik az agyvizsgáló gépeket, amelyek majd nem mutatnak részeket. Sem formát sem színeket. Mert azok a ház mögött,

a falon túl, a vászon mély rétegébe zárva simulnak az időtlenségbe.
Zsó, tudod, hogy a Donáti u. 16-ban lakott a Vágó Márta?
Nem tudtad?
Akkor most már tudod.