A tej

Néha elég egy íz.
A friss tej íze. Egy este, sietve a nyitott hűtőajtó előtt, mert nincs idő pohárba tölteni, csak az első rácsodálkozás után kivenni, és üvegből inni az utolsó kortyokat.
És akkor megjelenik egy kép a képzeletbeli képernyőn. Hat éves vagyok, vagy nyolc. Kezemben zománcozott fehér tejeskannával gyalogolok a betonjárdán. Zörög a kanna teteje az aljában. A beton járdakockák közében az elválasztó szurok. A nyári meleg estére folyós fekete ragaccsá olvasztotta. Óvatosan lépdelek, mert ha elvétem, a szurok fehér szandálom talpához ragad. Döcög-zörög a kannatető.
A szomszéd utcába megyek minden este.
Tejért.
Két sarkon kell befordulni.
Minden fordulónál előre lesek.
Ott van-e a Sáfrány Jancsi, az utca bolondja, a magányos fáradhatatlan bolyongó, aki torz arcával, kifordult szemeivel, hörgő hangjával akaratlanul riogatta a gyerekeket.
Mert hátha bánt.De soha nem bántott.Mindig elszaladtam. Kaszáló kezei nem értek el.
A házuk előtt kellett elmenni a tejeshez. Harmadik ház. A kaputól már érződött a szénaillat, meg a tehenek szaga.
Félig töltötték a kannámat.
Hazafelé néha megpörgettem a fejem fölött, vajon leesik-e a tető, kifolyik-e a tej.
Semmit nem tudtam a fizikáról, meg az erőről, ami benne tartja a frissen fejt, tehénszőrös, szűretlen tejet, ahogy széles mozdulattal lendítek rajta, és körbe-körbe forgatom karom távolságában, a végtelenben.
Pár év múlva fehér műanyag kannánk lett.
Abból sosem tudtuk kimosni a tejszagot.
És könnyebben lehetett pörgetni. Nem zörgött már a kannatető.
Egy éven aztán elment a tehén.
És én ettől kezdve reggelente biciklivel kerekeztem a boltba. A kormányra akasztottam a sárga hálót, amibe az ezüstpapírral lezárt tejesüveget tettem.
Minden döccenőnél nagyot lendült a sárga háló, és hangosan koppant az üveg a kék csehszlovák bicikli vázához.
Most állok a konyha közepén, kezemben a tejesüveg, a számban az íz, a hetvenes évek íze, egy este, a szürke betonjárda, már csak két sarok, majdcsak hazaérek.