Ajtók, fémek és képek

A meredek utca alján egyesbe kellett kapcsolni. Aztán fönt jobbra figyelni, nehogy váratlanul elénk kanyarodjon valaki. A ház előtt szabadon állt az egyetlen autónyi hely.
A kőlépcsők között a fuga kihullott, mint a lassacskán fogyatkozó tömés, de a fehér kövek még tartják magukat. A külső kapu  kulccsal nyílik. És az igenerőskukaszagvanitten  megreked a két ajtó közötti üvegtérben. A lépcsőház hűvöse a keskeny ablakon át a hátsó zöld kertre néz. A lift ajtaja mellett élénken világít a kijelzőtáblán az F. A nehezen nyíló hideg fém ajtó egy barna szűk térbe vezet, s akkor hirtelen megjelenik egy kép a falnak támasztott, felágaskodott biciklikkel. Beszállunk a liftbe, én kicsit szélre húzódom, hogy elférjen a kormány.
A Fiú behúzza az ajtót, az ötödikre, inkább öt és feledikre megyünk. Hirtelen nagyon régről ismerős minden. A hang, ahogy elindulunk fölfelé, ahogy megérkezünk, és balra fordulunk, pár lépcső, a fa korlát, és szemben az ajtó.
Nem tudom, ilyen volt-e a kilincs, az ajtó színe biztosan, a fémmel keretezett nyílás a levelek felirattal. Ha most kinyílna, sárga napfény árasztaná el a folyosót. És akkor hirtelen nagy csattanással bezárult a liftajtó, dübörgő hangot adott az indítószerkezet, és a barna doboz  magával vitte a bicikliket.
Az idős Nő nyitotta a zárat, de innen nem jött sárga fény. A fekete-fehér, szürke-bordó csempekockák, a szobák parkettacsíkjai, a kongó, visszhangos üresség. A nyitott ablak, amely a kert fáira néz. A szemközti házban egy férfi éppen hálóruhás gyerekét emeli az asztalhoz.
Vasárnap reggel van. Újságpapírt hozok, és hozzálátunk a csomagoláshoz. Egyesével burkoljuk színes papírlapokba az aranyszegélyes kávéscsészéket, tálkákat, poharakat. A hajdani reggelik emlékeit. Levesszük az akvarell-képet a falról, kihozzuk a szobából az egyetlen megmaradt fotelt. Becsukom az ablakot. Az apa és gyerek egymás mellett ülnek az asztalnál.
A Fiú hosszúra nyúlt kamaszkezeivel lekattintja az egyébként székre állás nélkül elérhetetlen magasságban lévő villanyórát. A Nap közben fordult, és aranyszínbe öltöztette a fehér falakat, amikor becsukódott mögöttünk a bejárati ajtó.
A lépcső aljából még visszanéztem. A kilincset biztosan lecserélték, új zárat fúrtak a fába, és a fehér névtáblán a betűk innen már nem láthatók. A másik ajtó, szemben a lépcsővel, ahonnan épp az arcunkba sütne a nap, ha valaki kinyitná.
Nyári szél kapott kék ruhám fodrába a kapu előtt.