Kihajtunk

Kihajtunk. Ezt mondtad, kihajtunk. Esténként jöttél haza. Egész nap vártalak. Mire megjöttél, azért nem csúsztunk bele a szürkületbe és a sötétségbe, mert arrafelé később sötétedik, és mert nyár volt. Július. Hűvös július, ritkán melengető napnyugtával. Kihajtottunk hűvösben és kihajtottunk ezeken a meleg estéken. Nap mint nap. Ezek voltak a mi estéink, a napunk.
Kihajtunk. Ezt mondtad. és én egész nap erre vártam. Attól kezdve, hogy kiléptél az ajtón, az ablakból néztem, ahogy a drótparipán eltekersz az egyenes úton, és a másik ház takarásából kibújva még felnézel az ablakra, ahonnan integetek neked.
Ettől kezdve vártalak. Vártalak reggeltől-estig. Vártalak öltözködés közben, vártalak amíg a reggelimet ettem, vártalak, amíg mosakodtam, aztán újra kávét ittam, vártalak, amíg az ingeidet mostam, vártalak, amíg felhúztam a redőnyt, és betódult a Nap a szobába, vártalak, amíg vásároltam, amíg eláztam hazafelé a zuhogó esőben, vártalak, amíg ebédet főztem, és vártalak, amíg a horgolt takaró kockáit igazgattam egymás mellé. Vártalak és telt az idő. Vártalak és vártam az ajtó nyílását, hogy ezt mondd, kihajtunk. És felveszem a rózsás szoknyát, átteszem a lábam a bicikli fehér vázán, ráülök a nyeregre, a drótparipára, rákanyarodunk az útra, arra az egyenesre, és a másik ház takarásából kibújva senki nem néz utánunk az ablakból, de mindketten felnézünk, hátha mégis, vagy csak azért, hogy lehúztuk-e a redőnyt indulás előtt, hogy aznap ne tóduljon be a napfény a szobába.